Teret alkotunk

... avagy mit kezdjünk egy gyönyörű kilátással rendelkező, közben átlagosan 15 m széles és hosszába 25 métert emelkedő telkünkkel?

Jópár éve annak, hogy Portugáliában jártam, ahol feltűnt, hogy a Portó felé kanyardó Douro-t övező hegyei - leszámítva a karakteres teraszokat - mennyire hasonlítanak a mi Dunakanyarunk Neszmélytől Visegrádig húzódó lejtőire. A természet mellet a portugál építészet rajongója is lettem, ami nem csoda, hiszen olyan kifinomult és életigenlő hozzáállást tapasztalhattam meg a különböző megoldások láttán, amik iskolapéldák lettek számomra.
A minap kedves régi ügyfelemmel találkoztam, akiről tudtam, hogy az a ház, amiben jelenleg élnek nem az utolsó lesz. Nagyon kíváncsi voltam, hogy sikerül-e megtalálniuk azt a vidéket, és azt a telket, ahol szívesen töltik életük újabb korszakát, ahova örömmel térnek vissza, bárhová is veti útjuk a nagyvilágban. Úgy tűnik, sokszáz cím megtekintése után megvan a porta, bár egyelőre még érnie kell a koncepciónak, mielőtt a tervezgetésbe foghatnának - meg kell ismerni a környéket, össze kell barátkozni a szomszédokkal, ki kell tapasztalni, honnan fúj a szél, milyen termést hoz a szőlő... Bevallom, kevés ilyen körültekintő megbízóval találkoztam eddigi pályafutásom során.

Hogy hogy jön ez ide? Összeállt a kép. Ugyanis eszembe jutott egy pár évvel ezelőtt jópár magazin hasábján bemutatott Avaro Leite Siza épület, a Casa Tolo, ami sokkolóan hatott egyszerűségével, evidens és mégis minden konvenciót nélkülöző megoldásaival. Ez egy sem nem horizontális, sem nem vertikális, hanem a terepre simuló térbeli szobor-kompozíció, ami "mellesleg" lakható. Egy hegyoldalról legördülő sziklafolyam, egy sétaútvonal, egy lakódomb. Bevallom, fogalmam sincs, hogyan élnék ebben a térsorban, ami lehet, hogy sokak szerint inkább egy kiállításnak adhatnak otthont, mégis valami nagyon vonzó benne. És nem csak a kilátás az, hanem az egyszerű, tiszta anyaghasználat (kívül kemény, belül lágy), fantasztikus fények a belsőben, a tetőteraszok által összekötött párhuzamos belső és külső közlekedési rendszer. Zseniális megoldás. Ha oda jutok, hogy a tervezési program összeáll a Dunakanyarban, alapműnek kell tekintenem!

forrás: archdaily - http://www.fernandoguerra.com/tolo/

Könnyűnek tűnt, végül igazi kihívás volt ennek a századforduló környéki villának a felújítása, mivel a lényegi problémák - mint a legtöbb átalakításos kivitelezésnél, itt is - menet közben bukkantak elő. Az emeletközi födémek fa gerendázata mindenütt elkorhadt, a tetőszerkezetet gyakorlatilag újra kellett építeni egy jól megtermett acél mestergerenda rendszer beépítésével, és a pincei falakat is injektálásos módszerrel kellett szigetelni, miközben a házat körben ki kellett ásni, és egy bitumenes masszával körbekenni... és folytathatnám, mivel ilyen volumenű beavatkozásból még volt egy pár.

Az apjáról rámarad örökség alapján működő díszműkovács Árkay Aladár (a lépcső melletti asztalka és a rajta álló lámpa is az ő munkája) egyik 'hétvégi skiccéből' épült, egyszerű vonalvezetésű házikóról van szó, mely a világháborúk során nyert bombatalálat után nem nyerte vissza eredeti arányait, ellenben nagyon jó lévén, Budapest XII. kerületi Bírák és Ügyészek telepének egyik várkilátásával rendelkező mellékutcájában várta a jobbsorsot.
Igényes tulajdonosok kezébe kerülve - bár az eredeti lakóépület jelenleg irodaként üzemel - a földszint polgári villa nappalijához méltó jellegzetességel és a tulajdonos ízlését dicsérő berendezéssel szolgál fogadótérként az aktuális funkcióhoz. A szecesszió több irányzatában, így az art deco-ban és is otthonosan mozgó Árkay villa belső lépcsőjében egy autentikus részletet sikerült átmenteni, illetve részben rekonstruálni az utókornak. A lépcső faragványai az eredeti mintájára készültek el tömör tölgyfából, a többi bútordarabot pedig - a tulajdonost idézve - "nem lehetett otthagyni!".

Illetve ki is a legmegfelelőbb? Általában már mindenki tudja, hogy nem a legolcsóbb a legjobb, de az is be szokott jönni, hogy nem a legdrágább a legmegfelelőbb.

A héten - így az évvége előtt általában ez szokás - végiglapogattam a "folyamatban" felirattal ellátott mappáimat, miközben meglepődve tapasztaltam, hogy korábbi évekhez képest sokkal több félbemaradt projekt akadt a kezembe. Fogtam hát a telefont és szépen sorban felhívtam azokat az ajánlatkérőket, akiknek kialakult szokásunkhoz tartva magunkat vázlatokat, skicceket készítettünk az ajánlat mellé. Én ragaszkodom folyton ahhoz, hogy mivel a tervezendő épület alapterületén kívül nincs igazán olyan egzakt paraméter, ami alapján korrekt tervezési ajánlatot lehetne adni, a jónéhány körmondatban összefoglalt információcsomagból kiindulva vázlatokat készítsünk. Ennek persze meg van az a kockázata, hogy az ajánlat, vagy a vázlatterv nem közelít a megbízó elképzeléseihez. Volt már olyan helyzet, hogy az árban nem tudunk megegyezni, mivel annyira más szinten mozgott a megbízói igény, hogy mérlegelni sem lehetett, hogy ki tudjuk-e hozni annyiból, amennyiből szeretnék. Más esetben a vázlatok meghozták ugyan a bizalmat, de a megállapodást követően mégis előröl lehetett kezdeni a tervezést, mivel az ötletek újabb igényekre hívták fel a figyelmet és a tervezési programot módosítani kellett.

Telefonnal a kezemben tehát elkezdtem a szelektálást, és sorban raktam félre a csomagokat, mivel ajánlatkérőim - persze gondolhattam volna, hogy miért is nem jelntkeztek hónapok óta - kérésemre elmondták, hogy vagy letettek az építkezésről és a telket hírdetik, vagy találtak valaki, aki feléből megrajzolja nekik a tervet, és mivel nagyságrendi volt a különbség, meg sem próbáltak velem alkudozni. Nyilvánvalóan a gazdasági körülmények az egyik fő erősítői annak a döntési mechanizmusnak, ami kikapcsolja a személyes kötődést, vagy azt a józan érvelést, ami egy szintén a múlt hét folyamán visszaigazoló ügyfelemben fogalmazódott meg. Őket egy jóbarát kérdésben megfogalmazott jótanácsa vezette arra, hogy kikössön nálunk: "Tetszett, amit kaptál? Ha igen, ne sokat variálj, mert olyan embert kell válassz a tervezőben, aki aztán végigkísér a megvalósulásig, és mivel ez egy bizalmi ember, nem mindegy, hogy meg vagy-e győződve arról, hogy jó amit csinált".

Lehetnek ettől eltérő szempontok is a kiválasztás során, de az biztos, hogy az építész az első ember, aki ha jól végzi munkáját, a használatbavételig kéznél van, kevesen vannak rajta kívül, akik, hasonló mélységben ismerik az épületet, és érdekes módon ezen felül a leendő lakóit is. A tervező nagyon sok esetben kell - pusztán a tervezendő épület jó használhatósága, testreszabása miatt -, hogy belemerüljön a megbízó(k) életmódjának, érzelemvilágának, habitusának rejtelmeibe. Ez néha már pszichológia, de ha mefelelőt akarunk alkotni, nem ússzuk meg.

Egyik építész ismerősöm például 3-4 találkozót kér ügyfeleitől, mialatt még egy vonalat sem húz. Ezt követően nekiül, és a fejében összeállt képet kivetítve létrehozza az épületet, ami vagy tetszik, vagy sem. Itt dönthet az ügyfél, hogy a továbbiakat rábízza-e a tervezőre, vagy kifizeti az eddigi beszélgetéseket -a tervet nem, mivel ha elköszönnek egymástól, a vázlat nem jár a megbízónak -, vagy úgy dönt, hogy a kapott elképzelés megfelel neki úgy, ahogy van. Érdekes módszer, de ehhez talán még nem vagyok elég élemedett korú.

A XII. Velencei Építész Biennálé magyar pavilonjának kiállításán és katalógusában megjelent grafika és rövid ars-poetica.

"Nem vagyok a szavak embere. Százszor kezdenék rajzolni, semmint beszélni. A látás adományát viszont kaptam, amivel olyan dolgokat tudok a képzelet rétegeiből behunyt szemmel építeni, ami nélkülöz anyagot és léptéket. Ezeket nem tudom máshogy bemutatni, csak ha fogom a tollamat, és érzékeltetem, kontúrozom, megerősítem, körülhatárolom, kiemelem, felszeletelem… Ez az egyetlen kifejezési mód, amibe úgy érzem, hogy nem szól bele technika, bármi vagy bárki más. JSz"

A kiadvány korlátozott, számozott példányban kapható a Műcsarnok könyvesboltjában. itt megrendelhető!

A kiállítás kiadványának oldala elérhetősége:
http://borderlinearchitecture.com/hu/participants/jofoldi-szabolcs/

Kicsit több, mint egy éve, hogy a Teret alkotunk blog elindult. Ez idő alatt 65 írás látott napvilágot, több, mint 31000 oldalletöltéssel. Úgy döntöttem, hogy a folytatom a blogírást, ennek örömére - remélhetőleg nem csak az enyémre - szeretném megosztani egy szép alkotás látványát, ami jelenleg a nappalimat díszíti.

A Royal Club Hotel Visegrád belsőépítészeti tervezése során vetődött fel az ötlet, hogy az apartmanok és a nagy terek falait olyan nagyvonalú, művészi képekkel díszítsük, amik a környék, a Dunakanyar jellemző építészeti- és tájelemeit mutatja be valamilyen speciális szempontból. A projekt jól sikerült, 200 db vászonra printelt, keretre feszített, vagy a falburkolatba integrált fotó került fel a falakra.

A közös munka emlékére rendeltem egy képkompozíciót Kovács Alida fotográfustól, aki legutóbbi portugál élményeiből merítve készítette el ezt az összeállítást. A mű a pianínóm fölötti négyésfél méteres falon kapott helyet.

Most, hogy kissé elült a porfelhő az előző bejegyzés portáján - rengeteg tapasztalatot szereztem belőle -, ismét saját vizeken evezve néhány évekkel ezelőtt készült rajzom kapcsán felmerült gondolatomat osztom meg.

Munkánk legnagyobb részben lakóépületek tervezéséből áll - persze ezen felül sok más is előfordul -, a vázlatoktól az engedélyezésen át egészen a belsőépítészetig. Ezen belül is a magánmegbízóktól az üzleti megbízásig sokminden előfordul. Sokáig azt hittem, hogy a vállalkozói szféra profitérdekeltsége, semmire rá nem érő elfoglaltsága magától értetődővé teszi a tervezői szabadságot, de hamar rá kellett jönnöm, hogy mivel anyag és anyag ára között különbség van - ami ugyebár a bekerülési költségre hatással van, egyáltalán nem mindegy, hogy miből és hogyan készül az a dolog...
A magánépíttetők legtöbbjéről is hamar kiderül, hogy bizony nem kolbászból van a kerítés, és meg kell nézni, hogy mi hova kerül az épületben. Nagyon sokan életműként tekintenek egy családi villa megvalósítására, van olyan, aki építészeti affinitása lehetőségként minden alkalmat megragad, hogy az alkotói folyamatban részt vegyen (egészen a jólismert kockás papírtól a művezetői, és anyagbeszerzői posztokig). Mondanám, hogy jól van ez így, és tegye mindenki józan belátása szerint, mégsem tudom őszintén ajánlani senkinek. Az épített környezet kialakítása felelősség! A szerkezetek kapcsolódásának korrekt technológiái, a terep- és egyéb környezeti viszonyok hihetetlenül összetett körülmények, rengeteg hiba lehetőségével. Nagyon kockázatos ezt kísérleti terepnek tekinteni, erre milliókat költeni kétes eredmény reményében. Aki most vág bele először, ha körültekintő, és hallgat a jótanácsra, talán rá lehet beszélni, hogy mindazt, ami nem az ő kompetenciája, bízza megbízható emberekre.

Az én módszerem az, hogy igyekszem erősíteni az álmot. Egy olyan képet lefesteni, ami egy minden tekintetben korrekt, funkcionális, megvalósítható megoldásról, egy esztétikus, impozáns objektumról szól. Egy olyan képet, amiért lehet lelkesedni, míg meg nem valósul, ki lehet tenni az otthonunk falára, bele lehet szeretni. Ezek a grafikák egy pályázat látványtervei voltak - megnyertük.

Elgyengültem! Képtelennek érzem most magam, hogy ellenáljak a kísértésnek, hogy bár általában saját munkáim, tapasztalataim, utazásaim kapcsán megfogalmazok kérdésekről, élményeimből írok, ezúttal kivételt ne tegyek és elfogultan ne áradozzak egy japán rezidenciáról, amit Koshugi Hirohisa mutatott be a Prop Position Architecture honlapján.

A vékonyított szegélyekkel megjelenő párkányok, lábakra állított, szinte papírlap szerűen hajtogatott, a párhuzamosokat és a függőlegeseket elfelejtő felületek, nagy üvegajtók elképesztő könnyedséget, és profizmust árasztanak magukból. A nyírfa a terasz közepén, majd a peremen végigfutó uszodai trambulinra emlékeztetető ülőke, az üveglapba ékelt tömör bejárati ajtó, finoman döntött bordás fa mennyezet, nappaliban mennyezeti bevilágító sáv,ferde falapon narancs üveg mosdó, tükör sehol (ja de, a zuhany oldalán krómózott csaptelep), diófa padló, minimálfürdő, bútorok nélkül, pad a kád-medencében, fölötte óriás tolóajtók a teraszra... elegancia felsőfokon.

Mondhatnánk, hogy mindezek nélkül meg lehet lenni. És ez igaz is, dehát sajnálom, odaáig vagyok érte! Alábbiakban minden további kommentár nélkül a ház:

Sűrűn találkozom azzal az esettel, amikor valaki egy tér ábrázolását nézve igazán nem érzi annak méreteit. Ilyenkor az ember már legfeljebb annyit tehet, hogy néhány szóban ecseteli, hogy a térben mi fér el, néhány adatot ismerve azt élőben, néhány óriáslépéssel bemutatja.

Egy műszaki rajz esetében viszonylag könnyű helyzetben vagyunk, mivel a rajz szélén megjelöljük, hogy a feltüntetett méret a valóságban mennyinek felel meg. Így egy vonalzót a kézbe véve kis fejszámolással utána lehet kalkulálni, hogy az ábrázolt méret eredetiben hogyan is fog kinézni. A térbeli, perspektivikus ábrázolásnál ez a módszer már nem járható, hiszen a rövidülés miatt a kép hátterében lévő felületek, tárgyak méretei egyre kisebbek lesznek, tehát nem mérhetők.

Ilyenkor jönek a látványtervező designerek trükkjei - inkább eszközei, mivel nagy ördöngősség nincs benne, érdemes ezeket természetszerűleg használni - a léptékelemek. Sokszor egy korlát magassága is elegendő, hogy érzékeljük a tér méreteit, mivel tudjuk, hogy az általában egy méter magas szokott lenni.
Újabb lehetőséget jelentenek a bútorok, azok közül is az ülőalkalmatosságok, mivel azok általában testközeliek, és ezért ergonómikusak, méretei támpontot jelentenek a szemlélő számára. De ilyen elem lehet egy lépcső, melynek fokainak méreteit nagyjából ismerjük, mivel naponta találkozunk velük.
A legtöbb információt mégis az ember hordozza magán, hogy milyen magas, mit ér el a kezével, mit lát a szemein kitekintve... Épp ezért a legcélszerűbb, ha ezeken a képeken feltüntetünk emberi alakokat, amivel nem elsősorban a látvány dekorálása a cél. Ezeken a látványterveken éppenséggel kontúrokkal illusztráltuk az emberalakokat, némelyiken azt is érzékeltetve, hogy a perspektíva hatás miatt a kép hátterében egy-egy alak kisebbnek látszik, de néha valós emberi fotókat is alkalmazunk. Ha viszont reális képet használunk egy ilyen egyszerűsített modell ábrázolásakor, könnyen túlhangsúlyossá válik, feleslegesen vezeti el a szemlélőt az alakok irányába (nem ez a cél, maradjon csak a tér vonalzója).

Újfent egy olyan projektet mutatok be, melyről a vázlattervben szerepelt számítógépes látvány és a megvalósult állapotról készült fotó is rendelkezésre áll. Bár hipermodern programok állnak rednelkezésre, a gép alkotta kép mégis csak legfeljebb érinti azt a benyomást, amit a valós anyagok biztosítanak a helyszínen. Egyazegyes modellt azért nem készítünk - mint néhány svájci telken láttam egy tervezett épület sarokpontjainak állványzatokon kifeszített kontúrzsinórjaival -, azért mindig igyekszik az ember olyan képet alkotni, ami meggyőző lesz a megbízó számára.
Így alakult ennek az alagsori helyiségnek a sorsa, mely először téglaboltozatosnak, aztán csak egyszerűen "téglatapétás" - na jó, nem tapétára, hanem vágott téglaburkolatra gondoltunk - hullámos mennyezetűnek indult, végül szerencsére maradt a fehér, egy hosszában hullámzó, a pincék dongáira emlékeztető gipszkarton álmennyezet. Az oldalfal téglavörös színéből dekoratív, bátran sötét tapéta lett, a hűtött bortárolóba pedig rusztikus fapolcok kerültek. A tér kicsit alulvilágított, de egy rendes pincében se lenne jobb a helyzet. A körben-kavicssáv pedig elmaradt, mivel nem találtunk embert, hogy havonta kiporszívózza...

Nem hagyhattam ki Dublinban járva a legújabb Libeskind mű körbebóklászását. Be kell valljam, hogy irigykedtem. Nem feltétlen azért, mert a hihetetlen költségtöbblettel megvalósítható absztrakció lehetősége annyira távolinak tűnne egy magyar tervező számára, inkább azért, mert az épület és környezetének kapcsolata annyira egyértelműen tükrözte a szabadságot, ami a tervezést övezte, hogy kézzelfogható volt a lámpákban, térburkolatban és szökőkútban egyaránt. Az összhang épület és környezete között nem igényelt magyarázatot.

Kicsit borongós idő volt - ez itt szokásos -, de nem csökkentette a vörös-fekete-fehér kontrasztját.