Egy olyan műfajban, ahol nagyon könnyű elcsépelt gegeket csontként újrarágni, nem egyszerű eredetit produkálni. A fotógrafikák, megrendezett fotók kategóriájában ezért üde folt, ha finomságokkal találkozik az ember. Chema Madoz munkásságát látva egy megújulni képes, jószemű artisztikus egyéniség rajzolódik ki. Pár blogban az utóbbi időben felfedezve a képeit 'kénytelen voltam' végignézni az alkotásait. Néhány álljon itt belőle:
Kreatív falfestés! Azt gondolom megfelelő alternatíva azoknak, akik nem festményekkel, vagy bútorokkal akarják falaikat takarni. A példákból az is kitűnik, hogy egyáltalán nem csupán egy iroda részére privatizált megoldás, hanem minden további nélkül alkalmas lehet lakások, és más enteriőrök falainak aktivizáló erejű öltöztetésére.
Egy ideje érdekel a 'betű', mint olyan - bár az egyetemi felvételin is már feladat volt leírni ugyanazt a sort a lehető legkülönbözőbb stílusú betűvel, sőt azt is tanultam, hogy a betűt nem írni, hanem rajzolni kell - és fel kell fedeznem, hogy a tipográfia totálisan dekoratív dolog. A kreatív folyamatok hívószavai, a keresők betűfelhői önmagában lehetnek gondolatébresztő felületek, sorba fejtve textúrát is adhatnak. forrás: Taxedo
Ezen is túllépve kreatív üzenet hordozására alkalmas az a hozzáállás, amit a PimpMyWall csapata képvisel. Azt gondolom, hogy határtalan lehetőségeket hordoz magában az a képregény-, reklám-, popart grafikában gyökerező technika, ami szabadságszerető, életigenlő viselkedése, és a XXI- század kötelező szolgáltatását biztosító testreszabhatósága miatt alternatívát ad a lassan kidobásra ítélt tapétaposzterekkel szemben.
Egy ideje már használt technika segítségével egyetlen nézőpontból beazonosítható képet is produkálhatunk, mely máshonnan nézve összefüggéstelennek tűnő torzó csupán.
A betűkön, szignalizáción túl persze különleges árnyék- és színvilág is kialakítható.
Egy vidéki kisvárosban születtem, ott jártam iskolába. A gimi után az egyetemi évek alatt költöztem a fővárosba, jelenleg a tizenegymilliós metropolisz vége táblától egy kilométerre elterülő nagyközség lakója vagyok. Sokszor gondolkoztam el azon, hogy hol szeretnék élni - természetesen leginkább itt, ahol épp most, de mégis -, eszembe jut néha, hogy a rengeteg merőben eltérő hely a világon a saját kultúrájával, a különböző életmódot generáló családi hátterek, világnézet, képzettség, természeti adottságok... és még sorolhatnám mennyiféle környezetet képes létrehozni. A 'jég hátán is megélő' ember valóban képes élni a jég hátán. Képes magát ott is jól érezni.
Itt van például egy tanyán élő ember, akit gyerekkora óta az önellátás zsigereibe oltott természetességével gondozza azt a földdarabot, amit megörökölt. Az időjárást befolyásolni képes nem lévén fohászkodik a Gondviselő támogatásáért, közben okosan gazdálkodik a terményeivel, kevéssel beéri, tiszteli azokat a javakat, amivel az háziállatai megajándékozzák. Néha ünnepel, néha elkeseredik - leginkább akkor, amikor tanulni 'eladott' gyerek már nem tér vissza. Hát ennyi, mégis képtelen lenne máshol élni. Még élnek olyan rokonaim, akik ma is ismerik a paprikaföld kapálásának tikkasztó élményét, mégis eszük ágában nincs taxiba ülni, ha valamiért kénytelenségből a nagyvárosba veti útjuk.
Működne-e fordítva? Sokan döntenek úgy, hogy elegük lévén a sokadalomból, a stresszből és megtakarításukból egy kis faluban felújított parasztházban költöznek, biogazdálkodásba fognak és zöldenergiát fogyasztanak. Vannak azonban olyanok, akik odaáig vannak a városért, azért az enyhe dohszagért, ami az utcán elhaladva egy-egy pincéből hűvöslik ki. Nyilván nem a kutyagumi, meg a tülekedést kihasználó zsebtolvaj a rajongásuk tárgya, hanem inkább a forgatag lendülete, a tagolt párkányú klasszicista paloták sora közti esti fények, a csillogó kirakatok, az esti társaság. Persze talán könnyű szeretnie annak, aki leandereit locsolgatja a zaj elől egy nagykörúti négyemeletes tetőteraszára menekülve, vagy aki ezres telkén százéves tölgyfák között lévő villájából láthatja a lábai előtt sorakozó kivilágított hidak panorámáját. De mi a helyzet a perzselő aszfalt, vagy a panelblokk rabjaival? Akik nem jókedvükből, hanem bármilyen kényszerből kötődnek ahhoz a helyhez, ahol a szoros szomszédság nem enged privát életet élni, ahol nem azért ismerik az emberek egymást, mert annyira közlékenyek egymás felé, hanem mert minden áthallatszik. Egy tanyasi, vidéki ház hangulata - azt gondolom - számukra megmarad a nyári utazások, iskolai táborok, alkalmi rokonlátogatások emlékképei között. De ki tudja!?
Általános kép, hogy ezek a kifejezések negatív felhanggal jelennek meg. A probléma egyben gond, a kompromisszum pedig kőkemény megalkuvás. Pedig valószínűleg csak hozzáállás kérdése, hogy a mumusból kezesbárány legyen. Mire is gondolok?
A minap egy kedves leendő ügyfelemnek mutattam meg első vázlatomat, melyet az általa körülírt tervezési program alapján készítettem. A prezentáció után döbbenetét fejezte ki, hogy abból az információhalmazból szinte 99 %-ban megvalósulni lát mindent, pedig nagyjából 60-70%-ra volt felkészülve. Meglepődése nekem okozott meglepetést, mert sosem láttam olyan valakit, aki ennyivel beérte volna, illetve vagyok olyan maximalista, hogy ilyen megvalósulási arányt ne tekintsek megoldásnak. Mindenesetre jóleső volt látni az örömet, illetve azt, hogy értékelik a munkámat, ami, gyakorlatilag ebből áll: megoldást találni a problémára. Nos, persze nem úgy néztek ki a listán felsorolt igények, mit egy problémahalmaz, hanem inkább mint kérdések sora, melyekre ha megfelelő válaszok születnek, megelégedettséggel konstatálhatjuk az eredményt. Ezek szerint a probléma nem valami rossz dolog, sőt, felismerése egyben a tervezés folyamatának első stádiuma. Felismerni például, hogy hiányzik valami, önmagában siker, mivel a megoldás számára nyit kaput.
Ugyanez a helyzet a helyzet a kompromisszummal. Sokan gondolkoznak úgy, hogy ez egy pejoratív kifejezés, pedig csupán azt fejezi ki, hogy megegyezés születik, ami egy eredmény. Természetesen a megegyezés megkövetelhet engedményeket bármely oldalon, ezzel együtt pozitív jelenségnek kellene felfognunk. Egy szó, mint száz, nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy hozzáállás kérdése, hogy milyen a felhang - tudjuk-e helyén kezelni a körülöttünk zajló jelenségeket, vagy szenvedjük saját beállítottságunk nyomasztó reakcióit.
Van úgy, hogy el kell menjen valaki, hogy felfigyeljen az ember, mit tett, míg jelen volt. Bár lehet, hogy az én szégyenem, de mit sem tudtam erről a végtelenül intelligens, magáról "a hasznos dolgok alkotója"-ként valló formatervezőről. Eva Zeisel (leánykori nevén Striker Éva Amália) 2011. december 30-án, 105 éves korában halt meg New Yorkban ahova 32 évesen emigrált férjével Bécsi száműzetésükből. A német Bauhaus iskolák hatásain felnőtt iparművész európai pályafutása a schrambergi majolikagyártól a sztálini Oroszország kerámiaiparának művészeti igazgatói posztjáig vezetett, ahonnan koholt vádak miatt magánzárkában töltött hónapok után menesztették. 102 éves születésnapját ünnepelték még ezen a felvételen.
Eva Zeisel legkésőbbi tervei között a Chantal részére tervezett teáskanna, a Nambe részére tervezett poharak szerepel, csak úgy, mint a Signature részére készített mosdó és fürdőkád, a KleinReidnek kerámiák, az 'Eva Zeisel Originals' márkanév alatt készült kávézóasztal, valamint a Crate and Barrel cég egyik legkelendőbb étkészlete. 'Century Classic' terített asztalánál készült fotójával emlékezik meg róla a The Washington Post, miközben Róla, mint a modern design mesteréről ír. Büszkék lehetünk Rá!
Olvasnivaló: Wiki, linkek, Nol.hu
Nyilvánvaló, hogy bármely ötlet, kutatás, amely közkézre kerül, attól kezdve hatni kezd. Az inspiráció a legkülönbözőbb formában hozza gyümölcseit. A forma, az anyag, a technológia mind újabb és újabb produktumokra ösztönöz. Ez egy olyan asszociációs mechanizmus mely során a legkisebb változtatás is képes valamiből egy egészen mást létrehozni. De vajon elegendő-e a színt, a léptéket, a funkciót megváltoztatni. Valójában nem bírálok senkit, csak próbálom megérteni a folyamatot, hogy mi is történik tulajdonképp, hiszen naponta találkozik ezzel a kérdéssel az ember.
Amikor ezt az asztalt megláttam a gt2p chilei parametrikus kutatásra, tervezésre és gyártásra szakosodott cég honlapján egyből kapcsoltam, hogy ezt már láttam valahol...
Igen, a sevillai nagy fa árnyékolószerkezet kísértetiesen hasonlít rá. A Metropol Parasol / Jürgen Mayer Architects egy szenzációs, léptékvesztéssel 'növesztett' gomba-fa szerkezete dacolva a gravitációval feszegeti a természet által nyújtott lehetőségek határait, miközben láthatóan újabb kreációkra ösztönöz.
Már annyi skicc készült, sosem valósult meg (korábban már írtam erről). Most végre teljes életnagyságban arra vár, hogy jöjjenek a fűszernövények és a konyha díszeként mennyezetről belógó 'torony' elkezdhessen 'vegetálni'... vagyis, hogy ontsa magából a fűszervilág csodáit - no nem épp a snidlingre gondoltam, de jöhetnek a legkülönbözőbb kakukkfűfélék, a bazsalikom, és így tovább. Reméljük, minden ellenérvet meghazuttol, és beválik a bútordarab!
Ezt a vörösesen izzó narancsot választotta a Pantone 2012-es év színének. Elie Tahari divatmágus szerint az egyiptomi izzó nap és a tenger felől fújó szél által felkavart sivatagi homok keveréke, Adrienne Vittadini divattervezőt Guyton Walker New York-i festő színvilágára, primitív kultúrákra és az utazásaira emlékezteti.
Mit is mondhatnék, valóban egy tüzes és dinamikus, mégis lágy, simuló színről van szó. A nyomdai keverésben feketét és kéket nélkülöző szín nagyon frissen hat. Belső terek kontrasztos kiegészítő színeként, kárpitokon, textíliákon alkalmazható legjobban, de egy-egy unikum bútordarab, egy szállodai szofa is büszkén viselheti magán. Egy biztos: a magfiatalodás, és az újrakezdés üzenetét hordozza.
- Kiáltott fel újjongva a kedves megbízójelöltem, miközben az alaprajzi és metszet vázlatokról hirtelen a látványtervi skiccekre térünk rá.
- Még nem! - gondoltam magamban, miközben lepergett előttem, hogy mennyi mindennek kell addig megtörténnie, mire egy szabadkézi rajzból egy használatba vehető épület legyen.
Korábban meglepett, hogy mennyire különböző módon tudják az emberek magukban felépíteni a képet bizonyos dolgokról. Mára tudomásul kellett vennem azt, hogy nem vagyunk egyformák, vagyis ami nekem természetes, másnak lehet egészen furcsa, és érthetetlen. Az ábrázoló geometria segítségével egy térbeli kiterjedéssel rendelkező forma elég jól jellemezhető vetületi nézeteivel. Ezzel együtt az avatottaknak is időbe telik, mire a nézeteket látva felépítik magukban az ábrázolni kívánt tárgy, vagy épület tömegét. Egy ház jól jellemezhető az alaprajzával, melynek segítségével tisztázhatók a főbb szerkezetei, a terek funkciói, méretei, az egyes terek összhatását befolyásoló tényezők - nyílások, felületi struktúrák, fények, stb. - összességének végeredménye azonban egy komoly 'agyban-felépítői' folyamat, erőpróba a legkülönbeknek is.
Ezt az agymunkát segít egyszerűsíteni egy olyan látványterv, ami jellemző nézőpontból bemutatja a teret, vagy az építményt. Miután a tervező - a rendelkezésére álló eszköztárával a benne kialakuló térbeli képet vetületekké formálva 'kiterítette', azon kell dolgoznia, hogy túl a mérnökies vetületeken, olyan képet formáljon, ahol lenyomat ismét képes ott legbelül felfogható térbeli képpé összeállni. A folyamatban elkerülhetetlen segítség a szóbeli kiegészítés, sokat prezentációnak hívják. nem egyszer kérnek arra, hogy az elkészülő vázlatokat el tudnám-e küldeni mail-en, mely kérésre a legtöbbször elutasítóan válaszolok. Ennek nem az irigység, vagy a szerzői jogok védelme az oka, hanem egyszerűen a kép legtöbbször kiegészítésre..., vagy nem is, inkább összefoglalásra szorul. Egy képzőművészeti alkotásnál ez kicsit furcsa lenne ugye, hogy az alkotó ott állna, és vezetné a szemünket a festményen, vagy a szobron. Egy formatervező munkáját már használati utasítással egészítik ki, hogy megfelelő módon legyünk képesek az eszköz adottságaival élni. A tervértelmezés jelentősége valahol a kettő között működik a számomra. A tervezői elképzelés megértéséhez fontos megismerni a szándékot is, ami az alkotói fantázia, problémamegoldó képesség, innovatív hajlam, optimalizáló ösztönök segítségével - és még sorolhatnám, hogy mi működik egyszerre az ötletelés közben - motiválja az alkotót.
Na de, hogy ne legyek ilyen bonyolult egy kicsit egyszerűbben: Ha megbízóm látja és hallja tőlem, hogy hogyan épült fel és került bennem helyére minden, és hogy hogyan tudok egy-egy megoldásért lelkesedni, el fogja hinni, hogy úgy fog működni minden, ahogyan neki a legjobb!
Furcsa kérdés, miért ne! Egy vidéki építész ne tervezhetne Pesten? Mégis a minap valaki, aki egy vidéki, nem is kicsi városból keresett meg bennünket a honlapunkra találva megkérdezte, hogy származhat-e valami hátránya abból, hogy nem helyi tervezőt bíz meg a tervezési feladattal. Kérdésem egyből az volt, hogy tán van valami oka a félelmének? Szükség lenne valakire, aki a "helyi viszonyokat" ismerve valamilyen hathatós segítséget nyújt? Tán a törvényi, rendeleti háttér nem kellőképpen szoros határvonal arra nézve, hogy a lehetőségeket a tervezéshez körvonalazza? Felébredt bennem a gyanú, hogy valamilyen tekintetben el akarnak térni a szabályozóktól és ehhez kell valami kiskaput szerezni, de nem, úgy tűnik, mindenben a szabályokon belül maradtak az igények. Hát akkor még mindig mi a feszültség oka?
Valószínűleg tényleg nehéz a helyzet a tervezői piacon akkor, amikor töredéknyi számú építési engedély adnak ki a korábbi évekhez képest. Kevés a munka. Lehet, hogy az irigyektől félnek az emberek, vagy még mindig az, amire gondolok: a hatalommal való visszaélés. Még mindig kérdés az, hogy ha megkérdezem a 'hivatalban', hogy ajánljanak valakit, aki a tervezésben segíteni tud - mellesleg ezt hivatalból nem tehetnék -, tartanom kell attól, ha mégis mást kérek fel, akkor megüthetem a bokámat, keresztbe tehetnek nekem. A tervtanácsok működése például lehetővé tette, hogy az objektivitás mellé kőkeményen bekerüljön az egyéni látásmód, és sajnos mellé az érdek is. A szimpátia megszerzésére fordított energia ugrásszerűen megnő annak érdekében, hogy ne legyen alapból elutasító a fogadtatás.
Belép tehát a pesti tervező a vidéki hivatalba, kedvesen köszön a kollégáknak, azok méregetik kicsit, hellyel kínálják. Nem sokkal később kiderül, hogy túl sokra nem ment a bókokkal, és a közvetlen érdeklődéssel, mert a következő pillanatban a terveket 5-6 másik morc mohikán állja körül, méregetve, mosolytalan arccal. Aztán sorban mindenki megszólal, kötelességtudóan pár kínosan elismerő dicséret után olyan érvelést listáz, ami súrolja a magántulajdon sértés határait. Az ember kapkodja a levegőt, gondolkodik, hogy jól jön-e ki, ha védekezik, vagy inkább értsen egyet mindennel...
Mesteremtől tanultam egy birkózó-trükköt: amikor látod, hogy az ellenfeled nekilendül, hogy erejét latba vetve megdöntsön, egy pillanatra finoman utánaengedsz, hagyod, hogy az ellenállásra számító lendület kibillenjen az egyensúlyából, van egy pillanatnyi esélyed arra, hogy felülkerekedj.
Úgy tűnik, meg kell tanulni birkózni. Kevés a szakmaiság, vagy a jóindulat. Már az ismeretség sem igazán számít. Tudsz-e harcolni, ez itt a kérdés! És én nem vagyok szkeptikus alkat.
