Sokszor suhantam már el az út mellé szorosan simuló, faragott gerendákkal és téglával dúsan rakott tömege előtt. Mindig a jellegzetes íves lépcsője fölé épített cakkos süveg tűnik fel először, faragott farácsozata hajdan zöld lehetett...
Most írhatnék egy tanulmányt a múltról, hogyan építették születésem előtt száz évvel, min ment keresztül, hány társaság üzemeltette, de most inkább az a különös időutazás élménye kerüljön ide, ami a hajléktalanok elől befalazott ablakok mögött tárult elém. Léteznek jó elképzelések az épület hasznosításáról, csak remélhetjük, hogy jó kezekbe jut - mindenki ezt várja, aki a környéken naponta halad el az évtizedek óta csak puszutló épület előtt. Egy autós lelassítva azt kérdezi, mi lesz belőle? Reméli, valami jó kis kávéház... ki tudja?
Amikor ilyen különlegességeket lát az ember közelről, mindig elgondolkodik, mennyi odafigyelés, igényesség, kézügyesség kell ahhoz, hogy egy ilyen mestermunka elkészüljön. Nagyjából annyiba kerül helyrehozni, újabb néhány évtizeddel megajándékozni, mint egy ugyanekkora alapterületű újat... ha nem többe! Ezzel együtt ma egy ilyen karaktert nem csinál senki, nevetségessé válna. Persze van hőtechnika, és szigetelés is a világon, amit ebben az esetbeh hiába próbálna az ember a mai követelményeknek tökélesetesn megfeleltetni, de nem erről beszélünk. Hanem arról, hogy miért van leszegve a padláson belülről minden egyes szarufa egy profilozott léccel? A fehér festésnek is utána kell még néznem, mert a padlás teljesen érthetetlenül úgy nézett ki mint egy szoba, miközben padlója sár, kéményei csak vakoltak...
