Olyan szakma a miénk, mely kikerülhetetlenül megköveteli, hogy a tervezési feladataink során minden empatikus képességet latba vetve megpróbáljuk megismerni megbízóink ambícióit, életfelfogását, esztétikai igényeit.... és így tovább. Ehhez érzékenység és természetesen idő kell, sokat kérdezve beszéltetni az tervezendő épület vagy tér leendő használóit arról, hogy mit tartanak fontosnak, mitől érzik jól magukat, mit várnak el a majdan megvalósuló produktumtól.
(A képen:Giovanni Battista Paggi Self-Portrait with an Architect Friend, vagyis a festő az építész haverjával együtt festi le magát)
A közös munka nem csak az előkészületek folyamatában tart, hanem legtöbbször folytatódik a megvalósítási stádiumban is. Egy csapatot alkot a megbízói-tervezői-kivitelezői hármas, amit persze csomó más funkciójú résztvevő egészít ki, de mégis ők a legfontosabbak. Ezért aztán kapcsolatuk minősége rendkívül meghatározó. Jó esetben mindenki tisztában van a másik nélkülözhetetlen szerepével, ezért tiszteletben tartja azt, így ha helyrehozhatatlan hibák nem csúsznak be, a végén is megmarad a jó viszony.
Előfordult már az, hogy a kezdetben kimért, feszes, üzleti jellegű viszonyulás - ami teljesen természetes, hiszen egy tervezési programban megfogalmazott szolgáltatást forintosítani kell, ütemezést, határidőket kell tisztázni, még ha egy kreatív szellemi munkáról is van szó - szinte baráti közvetlenségűvé finomult idővel. Ez a bizalom szintjének emelkedésében, közvetlenségben, őszinteségben nyilvánul meg, ami nem csoda, hiszen a tervezés során érintjük az intim zónákat is: megismerjük fürdési-, étkezési szokásoktól egészen addig, hogy ki hol alszik, vagy hogyan szeret tévét nézni. Önmagában az, hogy a tervezés során ezekről a dolgokról beszélni kell, már egy újfajta helyzetet eredményez. Ilyenkor kiderül, hogy egy megbízói házaspár bizonyos dolgokról nem szokott beszélni, így a tárgyalóasztal körül kerül elő először egy téma... hát bizony vannak izgalmas pillanatok. A kellemetlenséget megelőzve máskor bizonyos helyiségek, vagy területek felosztására került sor, aminé figyelembe kellett venni, hogy ha egy egységes egészet akarunk létrehozni, nekünk tervezőknek kellett a különböző elképzelések között harmóniát teremteni.
Ez a lélekbúvárság sokszor teremti meg annak lehetőségét, hogy a munkakapcsolat barátivá szövődjön - nyilván ez egy családi ház esetében vetődik fel jobban, ahol a megbízó sokkal intenzíven folyik bele a folyamatokba, mint egy közületi munka esetében. Sok jó oldala, természetessége mellett persze nehézségeket is okoz, mégpedig akkor, hogyha újabb megbízásnak nézünk elébe. Felmerül a kérdés: ugyanolyan tervező vagyok-e még, mint hajdanán, az elején, aki árajánlatot ad, megállapodás után a megbeszéltek szerint elkészítit a munkát? Vagy baráti alapon már más feltételek szerint kell továbbmenjen a dolog? Elvárt szívesség, vagy egyszerű segítségnyújtás, néhány ötlet, vagy megoldás? Lehet-e egyértelműen határt szabni, vagy csak nekem ilyen nehéz ez a dolog?
