Furcsa kérdés, miért ne! Egy vidéki építész ne tervezhetne Pesten? Mégis a minap valaki, aki egy vidéki, nem is kicsi városból keresett meg bennünket a honlapunkra találva megkérdezte, hogy származhat-e valami hátránya abból, hogy nem helyi tervezőt bíz meg a tervezési feladattal. Kérdésem egyből az volt, hogy tán van valami oka a félelmének? Szükség lenne valakire, aki a "helyi viszonyokat" ismerve valamilyen hathatós segítséget nyújt? Tán a törvényi, rendeleti háttér nem kellőképpen szoros határvonal arra nézve, hogy a lehetőségeket a tervezéshez körvonalazza? Felébredt bennem a gyanú, hogy valamilyen tekintetben el akarnak térni a szabályozóktól és ehhez kell valami kiskaput szerezni, de nem, úgy tűnik, mindenben a szabályokon belül maradtak az igények. Hát akkor még mindig mi a feszültség oka?
Valószínűleg tényleg nehéz a helyzet a tervezői piacon akkor, amikor töredéknyi számú építési engedély adnak ki a korábbi évekhez képest. Kevés a munka. Lehet, hogy az irigyektől félnek az emberek, vagy még mindig az, amire gondolok: a hatalommal való visszaélés. Még mindig kérdés az, hogy ha megkérdezem a 'hivatalban', hogy ajánljanak valakit, aki a tervezésben segíteni tud - mellesleg ezt hivatalból nem tehetnék -, tartanom kell attól, ha mégis mást kérek fel, akkor megüthetem a bokámat, keresztbe tehetnek nekem. A tervtanácsok működése például lehetővé tette, hogy az objektivitás mellé kőkeményen bekerüljön az egyéni látásmód, és sajnos mellé az érdek is. A szimpátia megszerzésére fordított energia ugrásszerűen megnő annak érdekében, hogy ne legyen alapból elutasító a fogadtatás.
Belép tehát a pesti tervező a vidéki hivatalba, kedvesen köszön a kollégáknak, azok méregetik kicsit, hellyel kínálják. Nem sokkal később kiderül, hogy túl sokra nem ment a bókokkal, és a közvetlen érdeklődéssel, mert a következő pillanatban a terveket 5-6 másik morc mohikán állja körül, méregetve, mosolytalan arccal. Aztán sorban mindenki megszólal, kötelességtudóan pár kínosan elismerő dicséret után olyan érvelést listáz, ami súrolja a magántulajdon sértés határait. Az ember kapkodja a levegőt, gondolkodik, hogy jól jön-e ki, ha védekezik, vagy inkább értsen egyet mindennel...
Mesteremtől tanultam egy birkózó-trükköt: amikor látod, hogy az ellenfeled nekilendül, hogy erejét latba vetve megdöntsön, egy pillanatra finoman utánaengedsz, hagyod, hogy az ellenállásra számító lendület kibillenjen az egyensúlyából, van egy pillanatnyi esélyed arra, hogy felülkerekedj.
Úgy tűnik, meg kell tanulni birkózni. Kevés a szakmaiság, vagy a jóindulat. Már az ismeretség sem igazán számít. Tudsz-e harcolni, ez itt a kérdés! És én nem vagyok szkeptikus alkat.
